Tisztelt Rektor úr, Kancellár úr!
Tisztelt Kuratóriumi tagok, Professzor asszonyok, urak!
Tisztelt Hölgyeim és Uraim, Kedves Emlékezők!
Amikor egy közösség emlékezik, nem pusztán múltat idéz fel: irányt keres a jelenben, és mértéket próbál állítani a jövőhöz. Ezért vagyunk itt ma – nem csak azért, hogy Gróf Tisza István emlékét megőrizzük, hanem azért is, hogy megértsük, amit ő képviselt, amit vállalt, és amit ma nekünk jelenthet.
Tisza István nem volt a könnyű válaszok embere. Nem a népszerűséget kereste, hanem a rendet, a felelősséget, a hosszú távú gondolkodást. Olyan korban élt, amikor a politika még nem váltott naponta arcot, amikor a kimondott szónak súlya, a döntéseknek következménye volt. Az ő útja nem a kompromisszumok biztonságos ösvénye volt, hanem a nemzeti sors formálásának rögös és olykor magányos ösvénye.
Tettei és gondolatai máig visszhangzanak. Mert bár az idők változnak, az emberi természet, a társadalmi kérdések és a nemzeti sorskérdések gyakran ugyanazok maradnak – csak más formában jelennek meg.
Tisza felismerte, hogy a nemzet jövője nem csupán politikai ügy, hanem kulturális és szellemi kérdés is. Ezért támogatta a tudományt, az oktatást, az intézményalapítást. Ezért áll ma szobra a Debreceni Egyetem főépülete előtt – nem díszletként, hanem üzenetként. Az ő támogatása nélkül aligha létezne ma ez az egyetem ilyen rangban, ilyen örökséggel, ilyen méltósággal.
Ez a szobor nem márványt tömbösít, hanem szellemi tartást. Ott áll mellette Klebelsberg Kuno alakja – egy másik ember, aki hitt az oktatás felemelő erejében. Kettejük közös jelenléte az egyetem előtti téren azt mondja nekünk: nem elég építeni, ha nincs benne szellem. Nem elég tanítani, ha nincs benne küldetés. És nem elég emlékezni, ha nincs mögötte cselekvés.
Mi, akik ma ennek az egyetemnek a jövőjéért dolgozunk, jól értjük ezt. Mert tudjuk: az oktatás nem csak a tanteremben zajlik. Hanem ott is, ahol példát mutatunk. Ahol történeteket adunk át. Ahol az értéket nemcsak hirdetjük, hanem képviseljük is.
Tisza István élete azt tanítja nekünk, hogy a felelősség nem mindig népszerű. Hogy a hosszú távú gondolkodás sokszor csendes, olykor magányos, és nem ritkán támadásokkal teli út. De azt is tanítja, hogy a történelem nem azokra emlékezik, akik mindenhez alkalmazkodtak, hanem azokra, akik nem tértek le arról az útról, amit belső meggyőződésük helyesnek látott.
Tisza korában is volt társadalmi elégedetlenség. Voltak heves viták, volt politikai polarizáció, volt ellenállás az újjal szemben, vagy éppen a régi megtartásáért. És ezek a feszültségek nem voltak pusztán korhoz kötöttek – hanem az emberi társadalom természetéből fakadtak. Ahogy ma is.
Ma is élünk a nézeteink különbségeiben. Ma is keresztülhalad rajtunk a világ geopolitikai remegése. Ma is úgy kell stabilitást, értéket, jövőképet adni, hogy közben minden mozgásban van. Ma is választanunk kell a hangos igazodás és a csendes tartás között.
Ezért is fontos, hogy visszanyúljunk az olyan személyiségekhez, mint Gróf Tisza István. Nem azért, mert tökéletesek voltak – hanem mert vállalták a tökéletlenség kockázatát egy magasabb célért. Mert voltak elveik. Mert tudták, hogy az ország nemcsak határvonalakból áll, hanem felelősségtudatból, gondolatból, erkölcsi iránytűből is.
Ma, amikor sokszor zajban élünk, és a világ egyre gyorsabban kérdezi tőlünk: „mi a véleményed?”, talán nem árt újra tanulni Tisza gondolkodásmódját. Azt, hogy nem az azonnali válasz a legjobb válasz. Hogy a vezetés nem népszerűségi verseny. Hogy az értékteremtéshez idő kell, kitartás és hit.
Az egyetem, amelynek kuratóriumi elnökeként ma itt állok, ezt a hitet képviseli. Nem csak tanít, hanem gondolkodni tanít. Nem csak nevel, hanem tartást ad. Nem csak diplomát ad, hanem iránytűt is próbál nyújtani. Ez a legnagyobb feladata minden korszakban – de különösen ma.
Aki ma belép az egyetem kapuján, az nemcsak tudást keres, hanem biztonságot, jövőképet, útvonalat. És ehhez nekünk, fenntartóknak, oktatóknak, hallgatóknak egyaránt hűségesnek kell lennünk azokhoz az eszmékhez, amelyek mentén ez az intézmény létrejött. És igen, azokhoz is, akik ezt az utat előkészítették.
Ezért nem pusztán illendőségből állunk ma meg Tisza István neve előtt. Hanem felelősségből. Hogy ne csak emlékezzünk, hanem magunkba is nézzünk. Hogy feltegyük a kérdést: vajon mi is készek vagyunk-e úgy cselekedni, ahogyan ő tette – elvei, hite és a nemzet iránti elköteleződése szerint?
Tisza szobra tehát nem csupán egy történelmi alak emléke – hanem tükör is. Nézzünk bele – és lássuk meg benne a saját felelősségünket. Mert ez az emlékezés igazi célja: nem a múlt lezárása, hanem a jövő újranyitása.
Köszönöm, hogy együtt emlékezünk – és hogy együtt dolgozunk azon, hogy az, amit Gróf Tisza István elkezdett, ne csak történelem legyen, hanem élő örökség.
Köszönöm megtisztelő figyelmüket.