1929. november 24-én született Budapesten. Asztalosmester édesapjával, háztartásbeli édesanyjával és két testvérével Jászberényben élt. Itt járt általános- és középiskolába is. Orvosi tanulmányait 1954-ben, summa cum laude minősítéssel teljesítette Debrecenben.
1957-ben szakvizsgázott szülészet-nőgyógyászatból. Feleségével együtt az akkori Német Demokratikus Köztársaságban, Schlemában kaptak állást, ahová 1961-62-ben egész családjával költözött. Ahogy ebben az időszakban, úgy később is lehetősége nyílt hosszabb külföldi tanulmányutakra (Rostock, Stockholm, London, Oxford, Cardiff, Detroit).
1968-ban sikeresen megvédte kandidátusi értekezését „A magzati jódanyagcsere és pajzsmirigyműködés kísérletes vizsgálata” címmel. Egy évvel később - 39 évesen - már egyetemi docensként dolgozott. Akadémiai doktori értekezését 1978-ban védte meg „Szülésmegindítás” címmel.
Tudományos tevékenysége során foglalkozott a magzati hemolitikus betegségek diagnosztikájával, az Rh-szenzibilizációval, az izotóptechnikákkal, a családtervezéssel, a perinatológiával és a nőgyógyászati onkológiával.
Szerkesztésében született meg az azóta is alapműnek számító könyve „Intenzív szülőszoba” címmel, amely 1973-ban mint nemzetközi érdeklődésre is érdemesnek bizonyult kiadvány oroszul, majd angol nyelven is megjelent.
A „Szülészet-nőgyógyászat” című háromkötetes tankönyve 1981-ben jelent meg, amely előbb nívódíjat, majd 1983-ban nemzetközi I. díjat érdemelt. Magyar (1987), majd angol nyelvű (2003) szülészeti-nőgyógyászati műtéttan tankönyvet dolgozott ki. Összesen 21 könyv, 290 közlemény és 140 feletti előadás kísérte szakmai útját.
1973-ban kapott kinevezést a debreceni Szülészeti és Nőgyógyászati Klinika igazgatói posztjára, melyet 22 éven át vezetett. Igazgatása alatt a klinika új szárnnyal bővült, új műtőegységet, ultrahanglabort, terhes-ambulanciát, valamint császármetszéses műtőt alakítottak ki.
Széleskörű külföldi kapcsolatot ápolt az Egyesült Államok, Anglia, Svédország és Németország szakembereivel, szervezeteivel, köztük az Egészségügyi Világszervezettel (WHO), az Egyesült Nemzetek Szervezetének (ENSZ) Népesedési Alapjával.
Vezetőségi és elnökségi tagja volt a Nemzetközi Nőorvos Szövetségnek (FIGO), az Európai Nőorvos Uniónak (UPIGO) és az Európai Nőorvos Szövetségnek (EAGO). A Royal College of Obstetricians and Gynaecologist „Fellow ad eundem” címmel tagjai közé választotta. Tagja volt az Egészségügyi Tudományos Tanács több bizottságának, igazgatóhelyettese az Országos Szülészeti és Nőgyógyászati Intézetnek, 1981 és 1984 között elnöke a Magyar Nőorvos Társaságnak, 1997 és 2000 között a Nyíregyházi Egészségügyi Főiskola Védőnő Képző Szakágának szakigazgatója, a Markusovszky Lajos Alapítvány Kuratóriumának elnöke, több hazai és nemzetközi kongresszus rendező-elnöke, számos külföldi és hazai tudományos lap szerkesztőbizottsági tagja volt.
A Debreceni Orvostudományi Egyetem Szülészeti és Nőgyógyászati Klinika – vezetése alatt - Európában elsőként, 1992-ben érdemelte ki a „Bababarát kórház” elismerő rangot, 1987-ben pedig a WHO Collaborating Center-ré avatta az intézményt.
Munkásságáért 2004-ben megkapta Debrecen város Pro Urbe díját. 2014-ben Semmelweis-díj, 2015-ben a Magyar Nőorvos Társaság Életműdíj kitüntetésében részesült.
Lampé László meghatározó szellemiségű, iskolateremtő professzora volt a Debreceni Egyetemnek. Távozásával nagy űrt hagyott maga után, életművét a klinika jelenlegi munkatársai viszik tovább.
Lampé László professzort a Debreceni Egyetem, az Általános Orvostudományi Kar és a Klinikai Központ saját halottjának tekinti.
