A pályafutását befejező legenda a jövőben már csak a pályán kívülről segíthet a Debreceni Egyetem alakulatának.
Az élet olyan forgatókönyvet írt a Dr. Koltai Jenő Sportközpontban a hétvégén, amelyre még Hollywoodban is csettintenének. A DEAC női futsalcsapata pünkösdvasárnap 4-0-ra nyert a TFSE otthonában, ezzel pedig története során negyedszer lett bajnok az NB I-ben. A bajnoki döntő negyedik meccsének egyik hősévé Üveges Katalin vált a két góljával. Csapatkapitányunk a duplával és az aranyéremmel méltó módon zárta le a sikerekben bővelkedő karrierjét. Katával a DEAC-ban szerzett emlékeiről és a jövőjéről is beszélgettünk.
– Abból kiindulva, hogy három találattal te lettél a finálé legeredményesebb játékosa, sokakat meglephetett a visszavonulásod.
– Az utóbbi időben sérülésekkel és betegségekkel bajlódtam, így tavaly nyáron elhatároztam, hogy ez lesz az utolsó idényem, amit bajnoki címmel és kupagyőzelemmel akartam megkoronázni. Mostanság a civil életemben több ajtó kinyílt, ezért az kisebb nehézséget okozott, hogy mentálisan fenn tudjam tartani azt a szintet, amit elvárok magamtól. Azt mindenképp el akartam kerülni, hogy bárki azt gondolja, már nem érdekel ez az egész. Úgy érzem, idén a megoldásaimmal kivettem a részem a szép sikerekből. Sajnos női futsalban nincs sem Bajnokok Ligája, sem klubvilágbajnokság. Amennyiben mondjuk BL-ben indulhatnánk, abban az esetben még elképzelhető, hogy egy-két évet ráhúztam volna.
– 2018-ban igazoltál a DEAC-hoz, ha valaki akkor azt mondja, hogy az élvonalban négy, a Magyar Kupában pedig öt elsőséget ünnepelhetsz, elhitted volna?
– Maximalista embernek tartom magam, ebből kifolyólag reménykedtem abban, hogy emlékezetesen alakul ez az időszak. Az első naptól olyan bizalmat és támogatást kaptam a vezetőségtől, amiért nem lehetek elég hálás. Már az első idényben tudtam, hogy itt szeretnék visszavonulni. Több magyar és külföldi csapatban is megfordultam, de sehol sem éreztem magam ilyen jól, gyakorlatilag hazatértem. A közös építkezésnek köszönhetően folyamatosan lépkedtünk előre. A munkánk egyik gyümölcsének azt tartom, hogy a szurkolók és a média részéről egyre nagyobb érdeklődés övezi a csapatot. Ezúton szeretném kiemelni szponzorunk, a Troya segítségét is.
– A sportsikerek mellett mit kaptál az elmúlt hét évben?
– Rengeteg jó embert ismertem meg, gondolok itt például a DEAC elöljáróira, más sportágak képviselőire, a SET és a sajtó munkatársaira. Mindenki óriási szeretettel fogadott, ezt pedig sosem felejtem el. Nem túlzok, ha kijelentem, hogy csak szép emlékekkel gazdagodtam.
– A döntő harmadik meccse előtt búcsúztak el tőled a csapattársak, a szurkolók és a vezetők. Látszott, hogy eléggé elérzékenyültél azokban a pillanatokban.
– Pedig sejtettem, hogy valami készül, hiszen bármikor beléptem az öltözőbe azon a héten, hirtelen csend lett. Amikor a speaker, Marosi Zoltán olvasta a beszédet, arra gondoltam, hogy az NB II-ből indulva mekkora utat tettünk meg. Az is sokat jelentett, hogy Manka (Lóczi Lászlóné Kovács Marianna, a DEAC ügyvezetője – a szerk.) eljött, pedig azt hittem, hogy már nyaral. Készült egy molinó is, amelyen az állt, hogy nem csupán bajnok, hanem példakép is vagyok. Ez a felirat szintén meghatott. Hálás vagyok mindenkinek, hogy ezt megszervezték nekem. Sajnos korábban a női futsal több ikonja sem kapott ehhez hasonló meglepetést, szerencsére nekem ez megadatott.
– Karriered bővelkedik a fényes sikerekben, de a DEAC mellett talán két időszakot érdemes kiemelni. Az egyik ilyen az olaszországi légióskodás.
– Ez volt az első jelentős mérföldkő a pályafutásomban, például azért is, mert ezt megelőzően nem kaptam pénzt a futsalért. Olaszországban egyedülálló futsalkultúrába csöppentem, kiváltságnak tartom, hogy ezt átélhetem. Az már csak hab a tortán, hogy az első szezonomban bajnoki címet ünnepelhettem. Rengeteg dolgot tanultam az edzőimtől és a csapattársaimtól a három év során, a tapasztalatokat itthon próbáltam kamatoztatni.
– Arra szintén érdemes kitérni, hogy a magyar válogatottban 54 meccsen szerepeltél. 2022-ben és 2023-ban is tagja voltál annak az együttesnek, amely negyedik lett az Európa-bajnokságon.
– A válogatottban mindig profi körülmények vártak. Nincs bennem hiányérzet azért, mert egyik Eb-n sem jött össze az éremszerzés. Reálisan nézve mindegyik ellenfelünk jóval előttünk járt, mi már a négyes döntőbe jutással hatalmas tettet vittünk végbe. Utoljára a debreceni Főnix Arénában megrendezett final fourban játszottam a nemzeti együttesben. Úgy érzem, akkor hagytam abba ezt a tizenöt évig tartó időszakot, amikor kellett. Büszke vagyok arra, hogy ilyen hosszú ideig számítottak rám.
– Olyan pályafutás fűződik a nevedhez, amelyről sokan még álmodni sem mernek. Korábban említetted, hogy maximalista vagy, így adódik a kérdés: elégedett vagy?
– Gyerekként én sem hittem, hogy ilyen szintre juthatok. Ahogy minden sportolónak, nekem is a szemem előtt lebegett a válogatott szereplés, örülök, hogy ez összejött. Nyilván akadtak gyengébb meccseim, de a körülményekhez képest szerintem kihoztam a maximumot a karrieremből. Rengeteget tettem ezekért a sikerekért, minden edzésnek úgy vágtam neki, hogy fejlődni akarok. Sok helyen megfordultam, de minden korábbi csapatomtól békében váltam el. Ennek azért is örülök, mert az élet útjai kifürkészhetetlenek, vagyis nem tudhatjuk, hogy a jövőben kivel kell újra együtt dolgoznunk. Én mindenkinek bele tudok nézni a szemébe.
– Ugyan DEAC-mezben már nem láthatunk, de nem titok, hogy a klubtól nem szakadsz el.
– Így igaz, szakosztályvezetőként továbbra is igyekszem segíteni a csapatnak. Ugyan a szezon csak pár napja ért véget, de nekem bőven akadnak teendőim, hiszen szervezem a pénteki szezonzáró bankettet, a felkészülési tornát és az edzőtábort, meg kell rendelnem a következő idényre a szerelést, szponzori szerződéseket készítek, továbbá a keret kialakításán is dolgozunk. Emellett most már a footgolfra is több időm jut. Nagy céljaim vannak ebben a sportágban, hiszen szeretnék eljutni valamilyen világversenyre.
Biró Ádám
Főkép: Szolnoki László
The post Üveges Katalin: Gyerekként nem hittem, hogy ilyen szintre juthatok appeared first on DEAC.